Kétszáz lépcső föl és le

Szalma Edit rajzaival
Móra Könyvkiadó, 2005

Kántor Péter kötetében lehetetlen elkülöníteni a gyerekeknek és a felnőtteknek szóló szinteket, jelentésrétegeket. Következésképpen nem is kell.  A Kétszáz lépcső föl és le verseiben egyszerre és együtt van jelen a komor és a derűs, a valószerű és valószerűtlen, a képes és a képtelen, vagyis mindaz, ami gyerek és felnőtt képzeletét egyaránt megragadja. 

Kántor Péter az idei bolognai nemzetközi könyvvásár alkalmából készített magyar szerzőket ajánló katalógusban valami olyasmit írt, hogy gyermekirodalom voltaképpen nincs –csak irodalom. Valószínűleg igaza van.  De lehet, hogy mégsem. Ezen érdemes vitatkozni. Az viszont vitán felül áll, hogy az Év Gyermekkönyve-díjat ő kapja a Móra Könyvkiadónál megjelent Kétszáz lépcső föl és le című kötetéért.

Nefelé:
kalandos történet kedves és kedvetlen gyerekeknek

Csíkszentmihályi Berta rajzaival
Noran Könyvkiadó

Első mesekötetével jelentkezett Scheer Katalin, és rögvest olyan témát választott meséje tárgyául, amely meglehetősen szokatlan a meseirodalomban. Ismerünk szomorú, elhagyott és elhagyatott, meghurcolt és meg nem értett, fáradt és boldogtalan mesehősöket, de kifejezetten depressziós mesehőssel én most találkoztam először. Még kényesebbé teszi a témát, hogy ez a depressziós mesehős ráadásul egy gyerek. Engem már a könyvborítón szereplő alcím –Kalandos történet kedves és kedvetlen gyerekeknek –kíváncsivá tett: vajon kit nevezünk manapság „kedvetlen gyereknek”? És mit lehet kezdeni egy ilyen
lurkóval?
A fülszöveg kissé eufémisztikusan azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy a könyvben olyan hősökkel találkozhatunk, akik „bal lábbal keltek fel”vagy egy adott pillanatban éppen nincs kedvük semmihez (ilyen melankolikus mesehősöket ismerhetünk pl. Milne és Lázár Ervin meséiből.), Scheer Katalin meseregénye azonban drámaibb ennél. A főszereplő kisfiú, a hatéves Boldizsár, egy szép napon ugyanis valóban elveszíti a kedvét, de annyira, hogy többé sehol sem találja. Kiderül, hogy az ő esetében nem arról van szó, hogy egy szerencsétlenül kezdődő reggelen bal lábbal kel fel, hanem arról, hogy nap mint nap morcos képpel mered maga elé, és semmiféle játékra nem kapható. „Boldizsár ahelyett, hogy hempergett, kergetőzött vagy jóízűen falatozott volna, egész egyszerűen nem csinált semmit. Hol a konyhai hokedlin üldögélt ölbe tett kézzel, hol a kerti padon könyökölt, hol meg fel sem kelt az ágyból, csak bámulta a plafont szótlanul.”…„Boldizsár nemigen értette, mi történik vele. Nem volt kedve kimozdulni a lakásból, és ahhoz sem volt kedve, hogy otthon maradjon. Nem volt kedve mesét hallgatni, de azt sem szerette, ha nem meséltek neki. Nem esett jól, ha evett, az sem, ha nem evett. Utálta, ha mindenféle kérdéssel zaklatták, és utálta, ha nem szólt hozzá senki.”
Akárhogy vizsgáljuk is ezt a tényállást, ez a kisfiú valóban depressziós. Időnként ugyan sikerül őt valamilyen mesével kicsalogatni a rosszkedvéből, de hát a depresszió egy gyerek esetében sem működik másképp, mint egy felnőttnél…egy idő után már semmi nem segít rajta. A nagymama szerint a helyzet tragikus, a nagypapa szerint kétségbeejtő, a szülők szerint egyenesen tarthatatlan. Ám hiába viszik orvoshoz a kisfiút, s hiába próbálkoznak pirulákkal –a helyzet nem javul. Meseíró legyen a talpán, aki ezt a nehéz alapszituációt meg tudja fordítani, ráadásul a mese segítségével.
Scheer Katalin meg tudja fordítani. Szerencsére nem elégedett meg azzal az egyszerű mesei megoldással, hogy a történetben szereplő tündér majd pálcája egyetlen kanyarintásával meggyógyítja a kisfiút –ez üres, hiteltelen, semmitmondó megoldás lett volna, és szót sem érdemelne. Scheer már a diagnózis felállításában is nagyon finoman jár el. Boldizsár kis barátnőjének édesanyja így magyarázza el a kisfiú betegségét a szintén hatéves Szofinak: „Úgy képzelem, hogy Boldizsárban van egy kis szoba, amelyiknek az ajtaja úgy beragadt, hogy senki sem tudja kinyitni. Na, ebben a szobában kuksol a jókedv, az öröm és a nevetés. Alig várják, hogy kiszabaduljanak.”…Az ajtót „feszegetni nem szabad, az biztos, mert Boldizsár közben megsérülhet. Talán elég lenne egy jó nagy huzat, hogy feltépje azt az ajtót. De az is lehet, hogy csak egy tündér nyithatja ki.”
Nos, azt hiszem, tündérnek mindenképpen szerepelnie kell egy depresszióról szóló mesében, a kérdés csupán az, milyen legyen ez a tündér, és miképpen nyújtson segítséget. A Nefelé névre hallgató cseréptündértől megtudjuk, hogy „mielőtt az emberek megszületnek, választanak maguknak egy útitársat, kísérőt vagy segítőtársat”, aki aztán elkíséri őket egész életükben. Scheer Katalin ezzel a tündér-kijelentéssel egy másik kényes témába szalad bele: a születés előtti élet titkait fürkészi Szofi kérdésein keresztül. Egy meseregényben a filozofikus kérdések feszegetése is épp annyi buktatót rejt, mint körbejárni a depresszió természetrajzát, de a szerző rendre kikerüli ezeket, és pátosz nélkül tud beszélni olyasmiről, ami minden kisgyerek fantáziáját izgatja (Török Sándor is így tudott szólni erről a témáról Kököjszi és Bobojsza segítségével, és a filozofikus mélységek is ismeretesek Michael Ende meséiből.)
Boldizsár és Szofi is kapnak egy-egy tündért, de sajnos Boldizsár tündérét elrabolják a morcok, akik mindent elkövetnek, hogy elválasszák egymástól az embereket és a cseréptündéreket. De ha maguk az emberek feledkeznek el a cseréptündérükről, vagy direkt zavarják el őket maguk mellől, a tündérek akkor is elpusztulnak, az emberek pedig morcossá lesznek. Szegény Boldizsár is elveszítette a cseréptündérét, vagyis saját életerejét.
A meseregény tétje tehát a következő: vajon Boldizsár a barátai segítségével képes lesz-e kiszabadítani a morcok fogságából cseréptündérét, Melankót vagy sem? A mese befejezésével Scheer Katalin azt állítja, hogy az ember –legyen akár hatéves, akár hatvan - felelős saját depressziójáért (életéért), s jóra kizárólag akkor fordulnak a dolgok, ha nemcsak külső, hanem belső ellenségeivel is képes megbirkózni.
A mese szép és kerek (Csíkszentmihályi Berta rajzai méltók a szöveghez, fejezetszámai kifejezetten miniatűr remekművek), a kidolgozás azonban még egyenletlen, olykor az összekuszálódott, túlbonyolított szálak kibogozása is kissé esetleges vagy erőltetett, és van néhány szó, amit én szívesen elhagytam volna a meséből (pl. konstatál, forszíroz, bekasznizzák). Mindez azonban elnézhető egy elsőkötetes meseírónak, akitől remélhetőleg hamarosan újabb meséket olvashatunk, s aki ilyen mesei tanáccsal enged utunkra bennünket: „Jól vigyázzatok, mert a cseréptündérek csak addig óvnak benneteket, míg el nem feledkeztek róluk. Aki nem törődik a cseréptündérével, az nagy veszedelembe sodorja őt is, meg saját magát is. Mert a cseréptündérrel együtt az öröm és a jókedv is elpártol mellőle. Vigyázzatok hát egymásra, és járjatok szerencsével!”

Boldizsár Ildikó

Tarcsai Szabó Tibor:
Az elvarázsolt város című könyvének illusztrálásáért
Ciceró Könyvkiadó

Hans Christian Andersen meséinek új fordításáért


 

Nikolaus Heidelbach rajzaival
 Park Kiadó

Tavaly ünnepeltük H.C. Andersen születésének 200. évfordulóját. Az Év Gyermekkönyve-díjat kiadó IBBY különösen elkötelezett Andersen iránt, ha másért nem, hát azért, mert április 2-a, a dán író születésnapja a Nemzetközi Gyermekkönyvnap, és mert a gyermekirodalom világában „kis Nobel-díjnak”becézett, kétévenként odaítélt nagydíjat is Andersenről nevezték el. Így hát természetes, hogy a bicentenárium alkalmából megjelent könyvek közt a zsűri örömmel forgatta a Park kiadó Andersen-kötetét. És nem csak a különösen szép kivitel miatt, hanem mert most találkozhattunk először német közvetítés nélkül, közvetlenül dán nyelvből fordított Andersen-szöveggel. Kertész Judit, az idei fordítói díj nyertese ezzel a munkájával olyan elődök nyomába lépett, mint Rab Zsuzsa, vagy első Andersen-fordítónk, Szendrey Júlia. Kertész Judit megtartotta elődei munkájából azt, amit erre méltónak ítélt, és túllépett rajtuk ott, ahol szükségesnek látta –a végeredmény, az új, teljes Andersen-fordítás nagyszerű, maradandó munka.

Békés Pál

Bálint Ágnes

életművéért, írói munkásságáért.