A könyve sorsa a csillagokban
van írva

Szponzoráló nemzeti szekció: IBBY Szlovákia
Üzenet írója: Ján Uliciansky
Plakát: Peter Cisárik

A felnőttek gyakran teszik fel a kérdést, mi lesz a könyvekkel, ha a gyerekek abbahagyják olvasásukat. Talán ez egy válasz erre: „ Egy hatalmas űrhajót megrakunk velük és elküldjük a csillagokhoz.”

Nagyszerű!
A könyvek valóban olyanok, mint a csillagok az esti égen. Olyan sok van belőlük, nem lehet megszámolni őket, és gyakran olyan messze vannak tőlünk, hogy nem merünk megközelítésükre vállalkozni. De képzeld csak el, milyen sötét lenne, ha egy napon az összes könyv, a mi intellektuális univerzumunkban levő üstökösök elmennének, és többé már nem adnák az emberi tudás és képzelet határtalan energiáját.

Oh, egek!
Azt mondod a gyerekek nem értik az ilyen tudományos fikciót?! Nos, jól van akkor, visszajövök a földre és átengedem magam saját gyermekkorom könyveire való emlékezésnek. Egyébként ez az, ami az eszembe jutott, amikor bámultam a Nagymedvét / Göncölszekeret, a csillagok konstellációját, amit a szlovákok a „Nagy szekérnek” hívnak, mert az én legértékesebb könyveim szekéren jöttek hozzám…. Vagyis először nem hozzám, hanem édesanyámhoz. Ez a háború idején történt.

Az út mentén állt az egyik nap, amikor egy szekér döcögött végig az úton – egy könyvekkel
magasan megrakott, szénás szekér, amelyet lovak húztak. A kocsis azt mondta édesanyámnak, hogy a könyveket a városi könyvtárból szállítja biztonságos helyre, megóvván azokat a pusztulástól.
Ebben az időben édesanyám még kislány volt, aki égett a vágytól, hogy olvashasson, és akinek a szemei, mint a csillagok ragyogtak fel a tengernyi könyv láttán. Korábban ő csak szénával, szalmával – esetleg trágyával megrakott szekeret látott. Számára egy könyvekkel megrakott szekér olyan volt, mint valami a tündérmeséből. Összeszedve a bátorságát megkérdezte: „Kérem, adna nekem legalább egy könyvet abból a nagy halomból?”

A férfi elmosolyodott, bólintott, leugrott a kocsiról és kioldotta egyik oldalát ezekkel a szavakkal: „Annyit vihetsz haza, amennyi az úton marad!”

A könyvek hangosan hullottak a szekérről a poros útra – egyszóval, egészen addig, amíg a különös szekér el nem tűnt a kanyarban. Édesanyám összeszedte ezeket, miközben szíve hangosan vert az izgalomtól. Mikor leporolta őket, akkor látta meg, hogy egészen véletlenül Hans Christian Andersen meséinek egy teljes kiadása volt közöttük. Az öt különböző színű kötetben nem volt egy illusztráció sem, de valamilyen csodálatos módon ezek a könyvek világították meg számára az oly rettegett éjszakákat. Ez azért is volt, mert a háború alatt vesztette el édesanyját. Amikor este ezeket a meséket olvasta, mindegyik egy kis reménysugarat adott neki, és szívében egy csendes, félig lehunyt szempillával festett képpel el tudott aludni nyugodtan legalább egy kis időre….

Múltak az évek és ezek a könyvek hozzám kerültek. Én mindig magammal viszem őket életem poros útjain. Milyen porról beszélek, kérdezitek?

Ah!

Lehet, hogy csillagporra gondoltam, ami a szemünkre hullik, amikor sötét éjszaka egy székben ülve olvasunk. Ha ez az, akkor mi könyvet olvasunk. Mindamellett mindenféle dologból tudunk olvasni. Egy emberi arcból, tenyérvonalakból, és a csillagokból…

A csillagok könyvek az éjszakai égen és világítanak a sötétségben.
Bármikor kétségeim vannak, hogy érdemes-e megírni egy újabb könyvet felnézek az égre, és azt mondom magamnak, hogy az univerzum valóban határtalan és biztosan van ott még hely az én kis csillagom számára.